Málenkij robot

A Rátkáról MÁLENKIJ ROBOTra hurcoltak emlékünnepsége


2017. január 27-én iskolánk felsős tanulói és pedagógusai is részt vettek a római katolikus templomban megtartott megemlékezésen, a Csak egy kis munka c dokumentumfilm vetítésén, és az utána következő koszorúzáson az elhurcoltak emlékművénél. A jeles alkalmon a "Málenkij Robot" áldozatai és túlélői előtt róttuk le tiszteletünket.


Az alábbiakban a nyolcadikosok gondolatait olvashatjuk az eseményről.



Amikor Tanárnő bejelentette, hogy egy filmben fogunk szerepelni nagyon meglepődtünk, ugyanis soha nem gondoltuk volna, hogy egyszer egy ilyen lehetőség hullik az ölünkbe. Az első forgatási nap nem indult zökkenőmentesen, hiszen mind a hárman félrenéztük a dátumot. De amilyen döcögősen indult, olyan jó lett a végeredmény. A forgatás közben is rengeteget megtudtunk az elhurcoltak történetéről. Például a bíróság udvarán mi is szemügyre vehettük a falat, amin keresztül páran megszöktek. A kész film pedig lenyűgöző volt. Amikor készítettük nem gondoltam volna, hogy ennyire szép, tanulságos, megindító lesz.

Braun Virág




Falunk kitörölhetetlen évszáma 1945. január 23. A film az elhurcoltak történetéről szól. Rátkán még ma is élnek túlélők, akik a filmben is beszámolnak a szörnyűségek átéléséről. Milyen körülmények között éltek, mit dolgoztak, mit ettek. A túlélők még ma is tökéletesen emlékeznek minden momentumra, ami Oroszországban történt velük. Sokáig nem mertek ezekről beszélni, mert azzal fenyegették őket, hogy visszakerülnek, és ők ezt mindenképpen szerették volna elkerülni. Az iskolás szereplők meglátogatták az elhurcoltakat, és alaposan kikérdezték őket. Valamint jártak a bíróságon, ahol összegyűjtötték őket és ott töltöttek majd egy hetet. Voltak, akik megmenekültek, mert kockáztattak, megszöktek és karcolásokkal megúszták. Aztán következett a pályaudvar, ahol bevagonírozták őket. 212 ártatlan embert hurcoltak el és közel 3 hétig szenvedtek Oroszországig a vagonokban. És elkezdődött az embertelen rabszolgasors, a málenkij robot.

Sajnos 30 ember nem láthatta szülőföldjét többé, mert a nehéz munka, az éhség miatt meghalt. A mai emberek ezeket a szörnyűségeket biztosan nem élték volna túl, nem tudták volna elviselni. Számomra a “Csak egy kis munka” nagyon tanulságos és egyben nagyon megható történet.

Szalánczi Ábel



Engem nagyon megérintett az, hogy milyen rossz is lehetett az elhurcoltaknak kinn, messze hazájuktól.

Sokat hallottam a málenkíj robotról nagyszüleimtől, szüleimtől és tanáraimtól. Sokszor belegondolok, hogy milyen szörnyű lehetett is ez, de igazán csak azok tudhatják, akik ezt átélték. Mi, a mai kor szülöttjei, de talán még a szüleink se tudják mi is lehetett az „igazi” munka. A hidegben, kis helyen bányászni a szenet, vagy éppen télen egy szál ingben a szabadban lenni. Éhezni, fázni és hazagondolni a családunk otthon maradt tagjaira, hogy mi is lehet velük. Most, hogy elkészült a film, a könyv és a kiállítás lassan minden kezd egyre világosabbá válni számunkra. Mivel én is szereplő voltam láthattam milyen is egy igazi forgatás és közben apró részleteket tudhattunk meg a régen történt szörnyűségről. Voltunk a bíróságnál is és megnéztük a falat, amin ha menekülni akartak át kellett mászniuk. Személy szerint, én most így látva mindenképp átmásztam volna rajta, de lehet abban a helyzetben ez meg se fordult volna a fejemben.

Remélem, ez a szenvedés és meghurcoltatás soha, de soha nem fordul elő még egyszer az életben.

Pásztor Panni


Falunk megrettentő történelmi eseménye 1945. január 23-án volt. A lakosságból 212 főt hurcoltak el Oroszországba, kényszermunka táborokba. A legfiatalabbak 15 évesek voltak.

A lakosságot átverték, és a mit sem sejtők elmentek a népszámlálásra az iskolánkba, ahol fogva tartották őket, ahonnan néhányan meg tudtak szökni. A következő állomás a szerencsi bíróság volt és az utolsó lehetőség a szökésre. A szerencsi állomáson betuszkolták a nagy tömeget pár marhavagonba és elindultak Oroszországba. Úgy vitték el az embereket, hogy a családtagjaik azt se tudták, hogy élnek-e vagy meghaltak. A lágerekben szörnyű körülmények között laktak, és borzasztó helyeken dolgoztatták őket. Mikor 3 év kőkemény munka után hazatértek a még életben lévők, nem beszélhettek erről a borzalomról, mert féltek, hogy az oroszok megtudják, hogy elmesélték, és újra visszaviszik őket és át kell élniük megint ezt a borzalmat.

Én most 14 éves vagyok, el sem tudom képzelni, hogy mi lenne, ha jövőre velem is ilyen szörnyűség történne. Én biztos vagyok benne, hogy nem lennék képes végigcsinálni azt, amit ők megtettek.

Hausel Kamilla



Már elsős korunk óta fontos szerepet játszik életünkben a „málenkij robot”.

Minden évben tartunk egy-egy megemlékezést. Ebben az évben azonban még nagyobb figyelmet szenteltünk ennek a dolognak. A 70. évforduló alkalmából újból megjelent a Nemsokára hazamentek című könyv. Egy nap azzal fogadtak, hogy szeretnék, ha szerepelnék egy filmben, melynek alapját ez a könyv adja. A kényszermunka túlélői beszélnek benne az akkori megrázkódtatásokról. Hihetetlen volt hallani, mennyi mindenen mentek keresztül, majdnem olyan idősen, mint én. Nehezen tudtak beszélni erről. Sokan sírtak is. A történetek pontos képet adtak erről az egészről. Szörnyű lehetett. Nagy igazságtalanság, hogy olyan embereket büntettek, akik nem követtek el semmit.

A film végül 38 perces lett. Ezt elég nehéz volt elhinni, hisz a forgatás két napot vett igénybe. A filmrendezők remekül megcsinálták. Sok mindent megtudunk belőle. Felnyitja az emberek szemét. Megismerünk minden apró részletet.

 Örülök, hogy részt vehettem ebben a filmben. Nagyon tanulságos volt.

Lipusz Leila


1945 január 23-án egy nagyon tragikus dolog érte a rátkai lakosokat! Egy átlagos napnak indult de tragédia lett! Rátkán népszámlálást tartottak az iskolában. Majd, amikor már úgy látták az orosz katonák hogy elég ember gyűlt össze bezárták őket 3 napra az iskolába. Nagy volt az ijedség semmit nem tudtak. Majd kijöttek az iskolából és elkezdték őket egészen Szerencsig terelni. Ott is eltöltöttek rengeteg időt. Volt, aki megtudott szökni. Végül a szerencsi vasútállomáson bevagonírozták őket és napokon keresztül csak mentek, semmit sem tudtak merre. Mindenki ijedt volt, rettegtek mi vár rájuk. Valakinek otthonmaradt 2-3 éves gyereke. Borzasztóan rossz körülmények közé kerültek. Az ablakokon nem volt üveg, az ajtón átfújt a szél. Majd másnap reggeltől elvitték őket bányákba dolgozni. Mire odaértek szétfagytak. Rendes étel nem volt csak csalánleves és egyéb szörnyű ételek. Nem is értem, hogy bírták ki 2-3 évig. Végül 3 év után hazajöhettek, de erről nem beszélhettek, mert az orosz katonák megfenyegették őket, hogyha beszélnek visszaviszik őket. Volt akit nem ismert meg a gyermeke, úgy le volt soványodva. De akadt olyan is, aki annyira éhes volt, hogy hirtelen sokat evett és meghalt.

Ez az egész málenkij robot nagyon megrázó, még így visszagondolva is.

Bodor Vivien