WANDERBÜNDEL

Az Országos Német Önkormányzat kezdeményezésére indult útjára a Wanderbündel („vándorbatyu”). Az „Elhurcoltak és kitelepítettek” emlékévének tiszteletére a Baranya megyei Sombereken olyan idős emberek állítottak össze egy korabeli batyut, akik ártatlan elszenvedői voltak a II. világháború utáni kollektív büntetésnek. Ezt a vándorbatyut indították útnak a pécsi Koch Valéria Iskolaközpontban április 22-én azzal a céllal, hogy az ország különböző térségeiben működő német nemzetiségi intézmények néhány napra befogadják, és köré a tanulók életkorának megfelelő foglalkozásokat, projekteket szervezzenek.

Iskolánkban sem történt ez másként, mi is igyekeztünk minél közelebb hozni a gyerekekhez az eseményeket, amelyek sok ember életét megváltoztatták, és mély nyomokat hagytak a mi kis közösségünk sorsának alakulásában. Idén, e rendkívüli kezdeményezés nyomán úgy döntöttünk, hogy kicsit más szemszögből mutatjuk be a „Malenkij Robot” éveit, és az itt maradt lakosság emlékeit próbáltuk előtérbe helyezni. A felsős diákok kis párbeszédek eljátszásával szemléltették, hogyan zajlottak az utolsó beszélgetések az elhurcolás előtt, miként teltek az iskolába összegyűjtött, szállításra váró lakosok napjai, mielőtt Oroszországba indultak velük a rettegett vagonok.

A témában Endrész György tanár úr végzett alapos kutatásokat, és egy nagyon érdekes prezentációt összeállítva, képek, ábrák és korabeli dokumentáció segítségével beszélt az eseményekről. Meghívott vendégünk, Stumpf József, azok közé a fiatal gyerekek közé tartozott akkoriban, akik itthon maradtak, egyik pillanatról a másikra váltak családfenntartóvá, és kellett átvenniük a komoly munkák végzését.

A gyerekek az előadást követően életkoruknak megfelelően minden osztályban feladatot kaptak a projekt keretében, amelyet a hét során szép eredményekkel teljesítettek is. A fogalmazások, rajzok, plakátok és az előadáson hallottakkal kapcsolatos kérdezz-felelek feladványok faliújságunkat színesítik az emlékév során.

A projekt keretében készült alkotások:

 Braun Virág 8.o.:

Elhurcoltak, ártatlanok….

1945. január 23. 70 éve annak, hogy Rátkáról 212 embert, férfit, nőt, gyereket egyaránt hurcoltak el Oroszországba kényszermunkára. Iskolás éveink kezdetén is rengetegszer hallottunk a kifejezést: elhurcolás. Akkor még nem értettük, hogy miért kerítenek ennek ilyen nagy feneket, de az idő múlásával komolyabban megismerkedtünk a bizonyos szó jelentésével.

Ebben az évben egy úgynevezett „vándorbatyu” érkezett iskolánkba, ami az egész országot végigjárta. Ennek alkalmából pár kisebb monológgal készültünk, illetve Gyuri tanár úr és igazgató néni egy kis töriórát tartott az egész iskolának. Vendégünk Józsi bácsi elmondta a történetet az ő szemszögéből.

A szüleit és bátyját elvitték, s ő otthon maradt 11 évesen öreg, beteg nagyapjával. Elmesélte, amit szüleitől megtudott, miután 3 év után hazatértek.

Marhavagonokba terelték őket, ahol 17 napig sínylődtek pihenés nélkül. Minden egyes apró dolgot tragédiaként éltek meg. A tábor, minden rémálmukat felülmúlta. A ház ahová rendelték őket majdhogynem romokban hevert. Két hetük volt arra, hogy élhetőbbé tegyék. Ezután kezdődött csak az igazi szenvedés. A többséget bányamunkára kényszerítették. Minimum 10 órát dolgoztak, de ha nem volt meg a kívánt mennyiség, akkor 12-14-t vagy akár többet is. A halálesetek száma nőttön-nőtt. Összesen 30 ember nem térhetett haza szülőfalujába. Sok sérülés történt a bányákban. Felrobbant egy lámpa, rájuk zuhant egy csille, vagy egyszerűen éhen haltak. Az étel nem sokat javított a helyzetükön. Gersli, káposzta illetve csalánleves. Annak nem volt sűrűje, mert azt másodiknak kapták. Illetve 60, 80, és 120 dkg-os kenyeret munkahely szerint. Ezt be kellett osztani, mert anélkül nem kapták meg orosz teájukat reggelire. Sokan koldulni jártak, lopni a közeli marhatenyészetből, hisz nem volt más választásuk.

3 év után megkezdték útjukat hazafelé. Többségük hazatért.  

Személy szerint a mi családunkat is érte veszteség. Hazafele vezető úton üknagyapám, Májer Flórián életét vesztette. A vagonokban utazó társai lecsupaszították és kidobták a vagonból. Az ő lányát, az én dédimet is elvitték, ám hála az Istennek Szerencsen megszökött és épségben hazajutott. Másik dédimet pedig nagyapja a ház kéményébe rejtette, ahol több napon át tartózkodott.

Nagyon remélem, mi és az utánunk következők nem fogják átélni ezeket a borzalmakat Soha.


Lipusz Leila 8.o.:

Elhurcolás Rátkán

1945. január 23-át gyásznapként tartjuk számon. Falunkból 212 embert hurcoltak el Oroszországba, kényszermunkára. A 70. évforduló alkalmából iskolánkba érkezett a Wanderbündel, azaz a vándorbatyu. Ennek tiszteletére egy megemlékezést tartottunk.

Vendégünk volt Józsi bácsi, akinek a családját elhurcolták. Hihetetlen volt hallani,  hogy mit éltek át az elhurcoltak és egyben az itt maradottak is. Január 23-án népszámlálás miatt az iskola épületébe kellett megjelenni. Akik gyerekekkel mentek elengedték őket, de később már őket sem. Néhány nap után Szerencsre vitték őket, majd onnan a messzi Oroszországba. A vagonok, amikkel szállították őket borzalmas állapotban voltak. Nem volt se ülő, se állóhely, de még csak vécé sem. Bogarakat annál inkább lehetett találni. A lágerek sem feleltek meg a normál körülményeknek. Ablak, ajtó nem volt, a falakon keresztül süvített a szél. Az egyetlen berendezési tárgy az emeletes priccs volt. Minden embernek 3 szál deszka jutott. Egy hetet kaptak a berendezkedésre, később beosztották őket. A legtöbben a hírhedt 5. bányába kerültek, amit csak halálbányának neveztek. A családokat elszakították egymástól. Elegendő ételt nem kaptak. Ha betegek voltak ellátást nem kaptak. A temetések mindennapossá váltak. Az embereket megszégyenítették és megverték. Rengetegen meghaltak. Legtöbben a szörnyű körülmények és bánásmód ellenére, mégis az éhségbe haltak bele. 212 emberből kb. 170 tért haza. Sok nő gyermeke ezt már nem élte meg.

Szörnyű lehetett ezt átélni. Azoknak a gyerekeknek is, akik egyedül maradtak itthon. Nem voltak szüleik, testvéreik. Egyedül kellett vezetni a gazdaságot, etetni az állatokat, dolgozni a földeken, felnevelni a kisebb gyerekeket. Egyik percről a másikra kellett felnőniük.

15 éves leszek. Ez volt az alsó korhatár, akiket elhurcoltak. Én nem tudtam volna mindezt végigcsinálni. Csodálom a kitartásukat. Rengeteg szörnyűségen mentek keresztül az emberek. Remélem, ilyen soha többet nem fordul elő.


Pásztor Anna 8.o.:

DSCF9131

Elhurcoltatás                   Pásztor Anna 8.o. rajza



A batyu pedig, amely egyéves vándorútját a pilisvörösvári Schiller Gimnáziumban fejezi be, immáron nemcsak a történelmi igazságtalanság, elhurcolás, vagyonelkobzás és teljes jogfosztás, hanem a múlt őszinte feltárásának és az emlékezet megőrzésének is a szimbólumává vált.