Emlékezzünk, hogy emlékeztessünk!

1945. január 23. fekete betűvel írta magát 74 évvel ezelőtt Rátka történetébe. 212 embert hurcoltak el kényszermunkára.
Összeírásra gyülekeztek ezen a napon az iskolában a 0060-as hadparancs szerint a 18. életévüket betöltöttek, de a 30-at még el nem érők, a férfiak esetében a 17-45 közöttiek.
Összeírásra mentek...., aztán közölték velük, hogy Debrecenbe viszik őket a romok eltakarítására. Ennek megfelelően 3 hétre élelmet, ruházatot hozzanak magukkal. Engedelmeskedtek, január 26-án hajnali 4 órakor négyes oszlopba állították őket és orosz katonák kíséretével Szerencsre indították a menetet. Első megállójuk a szerencsi bíróság épülete volt, 3 nap idegtépő várakozás következett, mi lesz velük, többen tudni vélték Oroszországba viszik őket.
Január 31-én a megfélemlített emberek a szerencsi állomáson marhavagonokba terelték. Nem hittek a szemüknek: összezsúfolva, mint az állatok, arra próbáltak leülni, amit magukkal vittek, a szükség lyukat vágatott velük egy sarokba, csak éjszaka utaztak.
Február 17-én érkeztek az oroszországi Ukrajnába, Vorosilovka területére. A tábor minden rémálmukat felülmúlta: szögesdrótkerítés, őrtorony, mínusz 30 fok, ajtó-ablak nélküli barakkok, emeletes ágyak, 1-1 embernek 3 szál deszka jutott fekhelyül.
A táborban megkezdődött a munka. Voltak akik a szénbányába, a fatelepre, kolhozba kerültek. A mindennapi kemény munka sokak erejét felőrölte, ezt tetézte az éhség és a munkavezetők kegyetlenségei.
32 hónap veszett el az életükből. Senki sem pótolhatja, hozhatja vissza ezt.
Elveszett a fiatalságuk, olyan bűnért bűnhődtek, amit el sem követtek. Ártatlan áldozatok voltak.
74 év telt el azóta. Voltak idők mikor a felejtést parancsszóra kellett végezni, el kellett titkolni a svábságot, megszólalni sem volt ildomos a gyermek előtt svábul.
Ma mégis emlékezzünk. Az a tisztesség és emberi tartás, amellyel nagymamáink a Málenkij robotról beszéltek, mindannyiunkat kötelez az emlékezésre. Soha nem a düh vagy a durva kifejezések, hanem a csendes belenyugvás volt az
eszközük a túlélésre, a megmaradásra. Nem keresték a bűnbakokat, nem mutogattak senkire, közös volt a sorsuk: svábok voltak, s azok is maradtak.
Ne tagadjuk meg mi sem a svábságunkat, s ne felejtsük el az emlékeinket, mert az utódaink nem maradhatnak gyökerek nélkül!


Az általános iskolában ezen gondolatok jegyében projekthetet tartunk január 18-25-ig. A gyerekek a témában kutakodnak, búvárkodnak, feladatlapokat oldanak meg egyéni és csoportmunkában. Bőséges információ áll ehhez rendelkezésre: a folyosón megtekinthető és tanulmányozható a Mi már jártunk a Paradicsomban elnevezésű kiállítási anyag, a Csak egy kis munka dokumentumfilm az interneten megnézhető, és minden osztály rendelkezésére áll a Nemsokára hazamentek című riportkötet. Az osztályok kérhetnek tárlatvezetést is Endrész György tanár úrtól, hogy plusz információkhoz jussanak. Január 23-án vendégünk lesz néhány túlélő, és gyermekként, szülő nélkül itthon maradt falubeli. Ez a generációk közötti interjú sokat segíthet a múlt hiteles megismertetésében.
Azzal a céllal szentelünk egy egész hetet az Elhurcoltatásnak, hogy a mai fiatalok is ismerjék meg a helyi történelmünket. Nehéz ezt elképzeltetni, s a hitetlenkedőket meggyőzni a szörnyűségek valóságos voltáról.
Nemcsak a gyermekeket biztatjuk a falunk történetének megismerésére, hanem német Bázisintézményként projektnapra hívtuk a környék német- és történelemtanárait a téma megismerésére, a tanulókkal való megismertetés módszereinek átadására.